2015. július 25., szombat

Meglepi

  Sziasztok! Tudom tudom későn hoztam de nem volt könnyű feladat megírni. Remélem azért tetszik és köszönet a feliratkozók felé. Ebben a részben a történelmi események TELJES ismétlem TELJES mértékben ÉN találtam ki. És nagyon-nagyon köszönöm a türelmeteket.

Ui. Jó olvasást. Puszi Viki.

Dean szemszöge:


 A nevem (mint tudjátok) Dean Maldov, 120 vagyok, de még mindig 19. 1895-ben Észak-Angliában új megye vezetőséget vezetett be a király. Minden rendben volt a bűnözés csökkent de félelem nőtt. Még a mi arisztokrata családunk is rettegett. Hogy mért? Ha valami gyanúsat hallottak,vagy csak álitotta valaki felség árulás vádjával ,halálra ítélték vagy felakasztottak. Engem 1894-ben nagybátyámhoz költöztettek,nehogy veszélybe legyek,mivel betöltöttem a 18. életévemet. A húgaimról azt gondolták, hogy nem bántanák. Édesapám testvére úgy nevelt, mintha a sajátja lennék, persze nagyon furcsán viselkedett velem. Nem sokat volt egy léktérben velem, mert eleinte mindig rosszul lett a társaságomban. Ez idővel elmúlt, de rettentően kíváncsivá tett, és nem hagyott nyugodni. Eltelt egy év és nem történt semmi. Megtanultam harcolni lovagolni is. Pár nap múlva egy levéllel érkezett, egy szolga jött. Bárhol felismerném mivel apám udvarához tartozott. Az általában nyugodt nagybátyám egyre vöröslő fejjel olvasta a papíron lévő sorokat.
-Mi az hogy elítélik őket? Hisz nem tettek semmit.-háborodott fel. -Miről van szó?-néztem rá félve. -Megölték őket.-szűrte fogai között. -Kiket?-értetlenkedtem. -A fivéremet és családját. Még a húgaidat is. Megvádolták őket ,hogy haláluk után elszedjék a pénzüket.
-Hogy miiii?-üvöltöttem teli torokból- hogy gondolták? Ez egyáltalán nem igazságos.-vettem le kicsit a hangerőmből. Nem úszhatják meg ilyen könnyen. Bűnhődniük kell. Bosszú, bosszút fogok állni, velem ezt nem tehetik. Tajtékzok magamba.
-Segítsek?-nézet rám immár higgadtan.
-Mégis miben?
-Hát a bosszúdban fiam.-vigyorgott vérfagyasztóan.
-Ez honnan tudod? Tán gondolat olvasó vagy?
-Az arcodra van írva a vágy arra ,hogy megbüntesd a családod gyilkosát. Segíthetek csak egy harapás és legyőzhetetlen leszel.-ajánlotta fel. Az elmémet elborította a fájdalom és a düh. Bólintottam pillanatok alatt megharapta a nyakam. A fájdalomtól felüvöltöttem mire elengedett. Égető érzés futott végig a testemen és minden végtagomba életre kelt.
Olyan volt, mintha a tűz marta volna testem, és minden végtagomat fel akarná emészteni. Úgy éreztem, itt a vég és soha nem is fogok felkelni. Nem lehet szavakkal le írni azt a kínt amely, testem minden porcikáját emésztette. Örökké valóságnak tűnt ez az idő, de végül elmúlt.A pokoli fájdalom elmúltával, nagy nehezen kinyitottam a szememet.
-Látom felébredtél fiam!-lépett mellém nagybátyám.
-Mit tettél velem? Mi vagy te?-csönd, de nem a nyugodt, inkább a feszült féle. -Vámpírt csináltam belőled.-közölte kimérten. -Ez valami tréfa uram? Mert akkor csiszolni kéne rajta! -Nem az, és a terv is kész, szóval tedd amit mondok, és meghalnak fivérem gyilkosai.- torkom kapart így kezdődött gyilkos mivoltom. Profi hidegvérű vadászt csinált belőlem. Persze nemrég düh rohamot kaptam a halál hírére. Ugyan úgy égetett a vágy, mint egykor hogy megöljem azt az átkozottat, aki elvette tőlem egyetlen élő szerettemet. Egyenesen abba a városba mentem, ahol állítólag lakott az én célpontom. Pont egy sikátornál jártam, és megcsapott egy ismerős szag, amit a volturinál éreztem. Megpillantva, elvarázsolt. Egyszerűen magamnak akartam, ezért is félemlítettem meg. Elraboltam, majd egy házhoz vittem. Nem akartam már megölni, sőt azt se akartam hogy féljen tőlem, mégis muszáj volt. Magamnál akartam tartani, de vérre volt szükségem ezért el mentem. Vissza érve, egy kitört üveg és vérszag fogadott. Megszökött. Villant felismerés az agyamba, és valami ismeretlen érzés marcangolt. Gondolataim csak körülötte forogtak. Mi lehet vele? Jól van? Össze zavart ez az új érzés. Fojtogatott. Akár egy anakonda az áldozatát. Követtem mancsnyomait, míg egy hatalmas házhoz jutottam. Nem éreztem a jelenlétét, ami felettébb aggasztott. Bentről sírás hallatszott ki így benéztem az üveg ablakon. Hasonló lánynak volt könny fátyolos az arca, melyet még számommra is hátborzongató srác törölt le. Napokig figyeltem őket amíg fel nem szívódtak. Egyet tehettem. vártam rá, és reménykedtem visszajön. Utólag sejtésem be is igazolódott. "Megismertük" egymást, és drágalátos testvére keresésére indultunk. Csodálatos érzés volt hogy nem félt tőlem, arról nem is beszélve mikor megkért tanítsam meg újra beszélni. Nem tudtam mit érzek iránta, mi vonz benne. Egyetlen dolgot tudtam! Szükségem van rá. És most? Nézem ahogy fájdalmasan, és egyben örömteli könnyekkel nézi Juliát és Alexandert. Érzem hogy vágyik egy ölelésre, de az is nem tőlem. Elküldött mégis vele maradok, hisz most van rám a legnagyobb szüksége!

2 megjegyzés:

  1. Viki nehogy már így legyen vége!! 1nap alatt elolvastam ezt a blogot :)

    VálaszTörlés
  2. nem tervezem Klau és az írótársam se :)

    VálaszTörlés