2015. július 25., szombat

Meglepi

  Sziasztok! Tudom tudom későn hoztam de nem volt könnyű feladat megírni. Remélem azért tetszik és köszönet a feliratkozók felé. Ebben a részben a történelmi események TELJES ismétlem TELJES mértékben ÉN találtam ki. És nagyon-nagyon köszönöm a türelmeteket.

Ui. Jó olvasást. Puszi Viki.

Dean szemszöge:


 A nevem (mint tudjátok) Dean Maldov, 120 vagyok, de még mindig 19. 1895-ben Észak-Angliában új megye vezetőséget vezetett be a király. Minden rendben volt a bűnözés csökkent de félelem nőtt. Még a mi arisztokrata családunk is rettegett. Hogy mért? Ha valami gyanúsat hallottak,vagy csak álitotta valaki felség árulás vádjával ,halálra ítélték vagy felakasztottak. Engem 1894-ben nagybátyámhoz költöztettek,nehogy veszélybe legyek,mivel betöltöttem a 18. életévemet. A húgaimról azt gondolták, hogy nem bántanák. Édesapám testvére úgy nevelt, mintha a sajátja lennék, persze nagyon furcsán viselkedett velem. Nem sokat volt egy léktérben velem, mert eleinte mindig rosszul lett a társaságomban. Ez idővel elmúlt, de rettentően kíváncsivá tett, és nem hagyott nyugodni. Eltelt egy év és nem történt semmi. Megtanultam harcolni lovagolni is. Pár nap múlva egy levéllel érkezett, egy szolga jött. Bárhol felismerném mivel apám udvarához tartozott. Az általában nyugodt nagybátyám egyre vöröslő fejjel olvasta a papíron lévő sorokat.
-Mi az hogy elítélik őket? Hisz nem tettek semmit.-háborodott fel. -Miről van szó?-néztem rá félve. -Megölték őket.-szűrte fogai között. -Kiket?-értetlenkedtem. -A fivéremet és családját. Még a húgaidat is. Megvádolták őket ,hogy haláluk után elszedjék a pénzüket.
-Hogy miiii?-üvöltöttem teli torokból- hogy gondolták? Ez egyáltalán nem igazságos.-vettem le kicsit a hangerőmből. Nem úszhatják meg ilyen könnyen. Bűnhődniük kell. Bosszú, bosszút fogok állni, velem ezt nem tehetik. Tajtékzok magamba.
-Segítsek?-nézet rám immár higgadtan.
-Mégis miben?
-Hát a bosszúdban fiam.-vigyorgott vérfagyasztóan.
-Ez honnan tudod? Tán gondolat olvasó vagy?
-Az arcodra van írva a vágy arra ,hogy megbüntesd a családod gyilkosát. Segíthetek csak egy harapás és legyőzhetetlen leszel.-ajánlotta fel. Az elmémet elborította a fájdalom és a düh. Bólintottam pillanatok alatt megharapta a nyakam. A fájdalomtól felüvöltöttem mire elengedett. Égető érzés futott végig a testemen és minden végtagomba életre kelt.
Olyan volt, mintha a tűz marta volna testem, és minden végtagomat fel akarná emészteni. Úgy éreztem, itt a vég és soha nem is fogok felkelni. Nem lehet szavakkal le írni azt a kínt amely, testem minden porcikáját emésztette. Örökké valóságnak tűnt ez az idő, de végül elmúlt.A pokoli fájdalom elmúltával, nagy nehezen kinyitottam a szememet.
-Látom felébredtél fiam!-lépett mellém nagybátyám.
-Mit tettél velem? Mi vagy te?-csönd, de nem a nyugodt, inkább a feszült féle. -Vámpírt csináltam belőled.-közölte kimérten. -Ez valami tréfa uram? Mert akkor csiszolni kéne rajta! -Nem az, és a terv is kész, szóval tedd amit mondok, és meghalnak fivérem gyilkosai.- torkom kapart így kezdődött gyilkos mivoltom. Profi hidegvérű vadászt csinált belőlem. Persze nemrég düh rohamot kaptam a halál hírére. Ugyan úgy égetett a vágy, mint egykor hogy megöljem azt az átkozottat, aki elvette tőlem egyetlen élő szerettemet. Egyenesen abba a városba mentem, ahol állítólag lakott az én célpontom. Pont egy sikátornál jártam, és megcsapott egy ismerős szag, amit a volturinál éreztem. Megpillantva, elvarázsolt. Egyszerűen magamnak akartam, ezért is félemlítettem meg. Elraboltam, majd egy házhoz vittem. Nem akartam már megölni, sőt azt se akartam hogy féljen tőlem, mégis muszáj volt. Magamnál akartam tartani, de vérre volt szükségem ezért el mentem. Vissza érve, egy kitört üveg és vérszag fogadott. Megszökött. Villant felismerés az agyamba, és valami ismeretlen érzés marcangolt. Gondolataim csak körülötte forogtak. Mi lehet vele? Jól van? Össze zavart ez az új érzés. Fojtogatott. Akár egy anakonda az áldozatát. Követtem mancsnyomait, míg egy hatalmas házhoz jutottam. Nem éreztem a jelenlétét, ami felettébb aggasztott. Bentről sírás hallatszott ki így benéztem az üveg ablakon. Hasonló lánynak volt könny fátyolos az arca, melyet még számommra is hátborzongató srác törölt le. Napokig figyeltem őket amíg fel nem szívódtak. Egyet tehettem. vártam rá, és reménykedtem visszajön. Utólag sejtésem be is igazolódott. "Megismertük" egymást, és drágalátos testvére keresésére indultunk. Csodálatos érzés volt hogy nem félt tőlem, arról nem is beszélve mikor megkért tanítsam meg újra beszélni. Nem tudtam mit érzek iránta, mi vonz benne. Egyetlen dolgot tudtam! Szükségem van rá. És most? Nézem ahogy fájdalmasan, és egyben örömteli könnyekkel nézi Juliát és Alexandert. Érzem hogy vágyik egy ölelésre, de az is nem tőlem. Elküldött mégis vele maradok, hisz most van rám a legnagyobb szüksége!

2015. május 16., szombat

Folytatás?

Kedves olvasók!

Lehetséges, hogy jövőhétre megtudom írni a következő fejezetet, persze, ehhez  a társam beleegyezése is szükséges. Adjatok életjelet, hogy érdemes-e még folytatni. 

Puszi Viki.

2015. április 8., szerda

Sziasztok! (VÉGE)

Nos,  azért született meg ez a bejegyzés,  mivel Bocsánat akarok kérni.  Nem gondoltam volna,  hogy így végződik és ilyen hamar.

Sajnálom Blanka, Lilla és a többiek, akik szeretik ezt a történetet. Nem ilyen véget érdemel,  de itt bezárjuk illetve jó ideig szüneteltetjük.
Ennek több oka is van, egyszer talán el is mesélem,  de ennek nem most van itt az ideje.

Szívem szerint nehezen mentem bele a történetbe,  de igyekeztem. Javítottam,  fejlécet készítettem,  szerkesztettem, próbáltam jobbá tenni nektek. Valószínűleg az én hibám is, hogy ez és itt lett a vége... Bocsánatot szeretnék kérni miatta. Gondolom, szerettétek olvasni, ahogy én is a ti kommentjeiteket. Sőt néha büszke is voltam rá,  hogy ilyen olvasóink vannak!
Már valahol érezhető volt valami ellentét,  nem tudom, hogy nektek mennyire tűnt fel. De szerintem éreztétek....
Mint blogger, eléggé csalódtam.  Sose így terveztem egy véget. De nekem nem megy már ez. És képtelen vagyok a Vikivel dolgozni. Ő tudja az okokat... Persze, én is az agyára mentem gondolom.
Sajnálom!

Isten veletek!
Puszi: Abeth

2015. április 6., hétfő

80. fejezet - Felébredés

Hellobello!

Na csajok meg lettetek öntözve... Én nagyon, és csak este lesz megmosva a hajam...
Remélem jól telik ettől függetlenül a napotok!
Már nem sok van a szünetből, élvezzétek ki!

Jó olvasást! :)

Julia:

- Maradj itt! - parancsolta Dalton, mikor visszakísért a szobámba. - Mit képzeltél? Milyen jogon támadtál rájuk?
- De megütött! - panaszoltam el.
- Julia! - hangja könyörgővé vált. - Viselkedj! Alex nem sokára magához fog térni. - én csak bólintottam, majd leültem az ágyamra, apám pedig kivonult.
*Ring, Ring* Csörrent meg a telefonom. Mint az őrült, nyúltam utána. Nagyon izgatott voltam.
- Hallo! Delta?
- Igen én! - nevetett fel egy hang. - Itt vagyok a ház előtt!
- Már jövök is! - pattantam fel és futottam le, amilyen gyorsan csak tudtam. Szinte repkedtem is, annyira vártam már. Nyitottam az ajtót. Igen, Delta álldogált egy csuklyás alakkal. Azonnal a nyakába ugrottam.
- Végre! - sóhajtottam egyet.
- Ő itt... Erec! - nyöszörögte a szorításomba, én pedig azonnal elengedtem. Kezet nyújtottam.
- A démonok egyik ismertebb orvosa. Biztonság kedvéért idehívtam. - nézett rám tovább. Bólintottam és végig mértem az alakot. Robusztus alkatú volt, izmok feszültek a ruha alatt, levette a csuklyát a fejéről. Egy normális embernek tűnt, azonkívül, hogy vadító illata volt és szemei mintha világítottak volna, ami érdekes volt, hogy egy fekete bőrű férfi volt.
- Akkor erre! - mutattam meg az utat előre. Tempósan megindultam felfelé és a labor irányába indultam. Daltonba botlottunk bele.
- Jó napot! - köszönt ránk.
- Áhh, apa, Ő itt Delta, ő meg Erec. - mutattam be őket egymásnak. Illedelmes kézfogások történtek.
- Ismerjük egymást! - húzta fel a szemöldökét Erec, mire Dalton elnevette magát. Mindkettő valami régi bajtárs lehetett, legalábbis tökre olyan hangulat uralkodott a levegőben. Türelmetlenül ácsorogtam, míg eszükbe jutott, hogy miért is vagyunk itt.
- Oh, bocsánat! - és már meg is indult előre apám. Besétáltunk a laborba. Ahol a csapat már várt.
- Oh, végre! - fordultak el Victoriától. - Ki ez? - mutattak a csajra.
- Senki, akit ismernetek kéne! - válaszoltam, majd arrébb tologattam őket.
- De beszélt a "szüleivel". - jegyezte meg Ineast. Erre csak összevontam a szemöldökömet.
- Hát persze! - gúnyolódtam.
- Elvekben.. Azt mondta te is tudsz! - mondta Samantha. 
- Öhm, Jah... Csak nekem nem nagyon akarnak előjönni! - türelmetlenkedtem tovább.
- De én vagyok az, Victoria, a húgod! - fakadt ki a lány. Lekezelően ránéztem. - Itt van apa és anya is. Beszélj velük! - nézett rám, egyre szomorúbb lett.
- Nem jönne vissza... - visszhangoztam újra. Kezdett elegem lenni ebből a csajból.
- Azt hiszem mi megyünk! - jegyezte meg Wolec, majd Daltonnal a nyomukba el is mentek, csak, hogy ne legyünk egyedül. A drágalátos vámpírka pedig visszajött. Csend telepedett ránk, egyre kínosabb volt és legszívesebben megmondtam volna, hogy menjenek már a búsba, mert is más a fontos.
Csettintettem egyet, könnyed fénypászma jelent meg, megvilágítva mindent. Elküldtem Victoria elé, aki kellemesen átvette. Ergo tudta uralni ezt a könnyed fényt... Még ha erős farkasszag is áradt belőle. Elgondolkodtatott most először, hogy miért is hasonlít ennyire rá.
- Látod! - csillant egy reményfoszlány benne.
- Ez semmit se jelent. - borult el újra az agyam. Fordultam az ágy felé.
- De én vagyok az! - tört ki. - Fel se ismered a saját húgodat! - kiabált, hangja fülsértő volt. - Én vagyok! - ragadta meg a kezemet, de mint egy áramütés, úgy rántottam el, meglökve ezzel őt is.
- Kérlek! - szipogtam. - Tudom, hogy nem jönne vissza. Nem voltam jó nővér. Ne nehezítsd meg a helyzetem, így is egy kés élen inog az életem, az egyetlen aki megmaradt nekem. A húgom alig várta, hogy elmehessen. Bezártam az aggodalmam kalitkájába. Biztosan boldog valahol... - meséltem a távolba. Teljesen kezdtem megőrülni, már semmit nem tudtam. Az életem összekavarodott, az emlékeim zavarosan kergették egymást. Egyetlen biztos pont volt  nekem, az pedig ez a ház. Már abba se hittem, hogy Alex felébred, már azt se hittem, hogy újra önmagam lehetek. Minden összekuszálódott és elromlott, mert nem tudtam erős lenni...
- Tudod, képtelen voltam erős lenni... - meséltem neki. - Ha te is vagy az, attól még én változtam... Én vagyok aki képtelen már az egészre. Nem tudtam erős maradni, nem tudtam a nővéred lenni. - most már összevissza zagyváltam. Valahol a tudatom érezte, hogy ő Victoria.

- Kezdjük! - fordultam a többiekhez, mert ha ezt a beszélgetést folytatnunk kellett volna, biztosan sírva fakadok. - De maradj itt! - mondtam még fél hangon Victoriának.
Delta előszedt egy fiolát. Az orvos pedig leszedte a takarót és a pólót is. Ekkor lehetett látni, hogy megsoványodott Alex. Izmos mellkasa továbbra is hívogatott, de kezdtek látszani a bordái. Szomorúan megszorítottam a kezét.
- Ami megtámadta, az egy egyszerű féreg volt. - mondta Erec. - Most nálunk is felütötte ez a lény a fejét és megtizedelt pár emberünket. Valahonnét messziről származnak. Valószínűleg a Pokol drágalátos egyik ura megunta, hogy szép életünk van, ezért ráeresztette egyes lényekre. Nem rég találtuk meg az ellenszert, rögtön fel fog kelni remélhetőleg, viszont a teljes felépülés az bele fog telni akár 2 hétbe is, ez beteg függő.
Bólintottam. Egy sötét tollat vett elő a férfi és mintákat kezdett rajzolni, mely a bőrbe beleégett és felizzottak, egy csillag került ki belőle, teli felirattal. A következő pillanatba a port ráöntötték, mely elkezdett folyni, mint a víz, beborította szépen lassan a testet. Borzalmas volt nézni, majdnem felmerült bennem, hogy lehet, hogy ez is valami betegség, vagy ezzel megölik... Az egész test sötét színű lett, elengedtem a kezét, mert az anyag majdnem rám is átfolyt volna. Szépen lassan beleivódott a bőrbe. A felírt jelek mentén viszont lassan elkezdett csörgedezni valami gennyes anyag. Az egyik oldalon fel is repedt és egy gusztustalan fekete lény bújt ki. Hatalmas tüskés fogai voltak, erős karmai, a teste pedig egy hernyóéhoz hasonlított. Elkezdett a gyomrom forogni, a rosszullét kerülgetett, egyszerűen hányinger keltő volt. Eltakartam a szemeimet, nem akartam látni a gusztustalanságot. Még pár másodpercig lehetett hallani valami kesergő hangot, de szépen lassan tovaszállt. Mikor jó ideje csend volt, akkor néztem fel. A teste már teljesen normális volt, a jelek is eltűntek. Viszont Erec homlokán izzadtság cseppek folytak le.
- Minden rendben? - kérdeztem meg. Ő csak bólintott.
- Kicsit több erőre volt szükség! - motyogta nekem. Fel se tűnt, hogy ehhez mágiát is használt. 
Tovább néztük a testet, melynek a légzése sokkal könnyebb volt, kezdett a szívem is megnyugodni.
- Kérlek! - buggyant ki belőlem. 
Alex arca megrándult, szempillái megremegtek. Egyre izgatottabban figyeltem, majd teljesen kinyitotta a szemét.  Sötét szemei erőtlenül fénylettek, pislogott párat.
- Julia... - hörögte, én pedig nem tudtam megállni. Az ágyra vetettem magamat, magamhoz öleltem.
- Végre! - zokogtam boldogan. - Végre felkeltél! - öleltem magamhoz egyre inkább.

79. fejezet - Azután

Hello!

Itt a következő rész is!
Remélem tetszik, véleményeket várok!

Jó olvasást! :)

Victoria:

Szörnyen fájtak Julia szavai, bár megérdemeltem, de ami utána következett egyszerűen ledöbbentett. Dean pofonvágta a nővérem, ráadásul olyan erősen, hogy a földön kötött ki. Haragom végig futott egész testemen. Megakartam ütni, amiért bántotta egyetlen családtagom, sajnos ebbe a bevésődés megakadályozott. Életembe másodszor átkoztam az eget, amiért farkas lettem. Julia felállt, majd lendítette az öklét, ami engem talált el. Igen, az alakváltó énem, nem engedhette azt, hogy bántsák életem "értelmét", míg  más alakomkor már rég megütötte volna.
Az ütés hatására a falnak repülök.(Dean már nincs mögöttem.) Fájdalmasan felnyögök a szúró- égető érzés hatására. " Barátom " szemei kikerekednek és felém indul. Nem várom meg, hogy oda érjen, felpattanok. Testvérem újra nekünk ront, de Dalton lefogja.
- Elég legyen! - kiabálja Juliának és erősen megfeszíti a karjait és várja, hogy a harag lelohadjon.
Dalton kivezette az immár nyugodtabb Juliát. Az ajtó csukódása után, mérgesen a falba ütöttem. Reccsenést hallottam, majd fájdalmat éreztem a jobb kezembe. Fájdalmasan felszisszentem, mire Dean rám kapta aggódó tekintetét.

Felém kezdett lépkedni de rá szóltam. 
- N-ne gy-gyere k-közelebb.- sziszegtem mérgesen. 
- Csak segíteni akarok. 
- E-eleget s-segítettél. 
- Sajnálom, ezt én nem így akartam.- mondja szomorúan, aztán már hűlt helye maradt. Földre rogyok, és a fájós kezem fogva sírok. Mért nem akart megismerni? Miért üldöztem el Deant is? Visszajön? Miket gondolok, miért jönne vissza? Nem kellett volna vissza jönnöm. Az érzelmi össze roppanás szélén álltam, mikor megjelent apa és anya.
- Kicsim, erősnek kell lenned.- törte meg a csendet apa. 
- Itt hagytatok. Meghaltatok. Akkor is erősnek kellett lennem.- csattantam fel. Kis idő múlva felfogtam, hogy folyékonyan beszéltem. Ennek viszont ebben a helyzetben, nem tudtam örülni. 
- Nem akartunk hidd el.- hajtotta le a fejét anyu. 
- Csak néha bukkantál fel. Te apu meg, mit is mondjak. Nem tanítottál harcolni, ahogy anyu se. Tudjátok mennyi minden elkerülhettem volna?- gyűltek könnyek a szemembe, miközben felálltam.
- Értsd meg, féltettünk!- szólalt meg apu ismét. 
- De nézzétek mi lett? A nővérem teste és lelke is romokba. Tehetetlen vagyok. Deant elküldtem, pedig nélküle nem tudok élni. Láthattátok. Nincs már senkim.- álltam eléjük. 
- Jaj kicsim minden rendben lesz, ígérem.- "öleltek" meg.
Hirtelen nyitódott az ajtó és ismeretlen emberek léptek be. Mindegyikük rám kapta a tekintetét.
- Te ki vagy? És mit keresel itt?- szegezi nekem a kérdés az egyikük. 
- Én Victória Hart vagyok. Julia húga. És hát a nővéremhez jöttem, ami nem sült el jól.- motyogom magam elé a többit. Anya rákapja a tekintetét és csak bámulja. 
- És kivel beszéltél? Tán magaddal?- gúnyolódik az egyik fiú. A kezem megpróbálom mozgatni, de az éles fájdalom újra belenyilallt. Ennek már össze kellet volna forrnia. 
- Basszus.- kapok megint a kezemhez. 
- Mi van a kezeddel?- néz rám a lány. Nem válaszolok rögtön, csak a tenyerem a kezem fölé tartom és az angyal képességem használva összeforrasztom. 
- Most már semmi!- mozgatom a csuklóm. 
- Vicki, edzened kéne.- hallom meg édesanyám hangját. 
- Persze fogok is. Nem akarok sebezhető lenni.- villantok rájuk egy meggyőző félmosolyt. 
- Már megint magával beszél.- röhög fel az előbbi férfi. 
- A szüleimmel beszélek. Ti nem látjátok/halljátok őket?- értetlenkedem. 
- Miii? Tudod milyen ritka képesség ez?- sipít fel a lány. 
Josua (apu) elfintorodott. - Meghaltam, de tuti megsüketülök, ha tovább kell hallgatnom. Hát igen apu és anyu mindig is úgy viselkedtek, mint a tinédzserek. 
- Julia is látja őket.-védekeztem gyorsan.

2015. április 5., vasárnap

Plusz fejezet: Egy kis extra

Hello!

Arra gondoltunk, hogy hozunk egy plusz részt. Egy másvalaki szemszögéből, ha erre sokan vagytok vevők, akkor akár másokról is hozhatunk egy kis pluszt, persze ehhez visszajelzések és nevek szükségesek!
Köszönjük, ha elolvassátok!
Remélem megfelelő lett!

Jó olvasást! :)

Dalton Blackburn:

Hosszan taglalhatnám, hogy milyen is volt az életem, vagy épp milyen nem. De azt hiszem a fele nem is érdekelne titeket, így csak lényegesebbeket mesélek el.
1603-ban születtem, Írországban, hogy pontosítsak, akkor Dublinban.
Grendel társadalomba már születésem óta tartozom, ha jól tudom anyám tartozott közéjük, de a szüleimet nem ismertem. árvaházba nevelkedtem fel, úgy 22 éves koromra értettem meg, hogy mi is vagyok igazán. Akkor kezdtem el keresni a "társaimat", jó idő telt, míg megtaláltam őket, de készségesen befogadtak. Rögvest megismertem a hierarchiáját, bármennyire is értelmes lények, sőt az agyuk mindenre nyitott, attól még a társadalmukat az erő és rang döntötte el. Innen lehet mondani, hogy állatok, pedig nem, ők még az embernél is tisztább lények. Igen állatokat, húst esznek, de nem is tudnak mi mást megemészteni. Csak mióta az emberekkel keveredtek, azóta képesek mást is ízlelni. Azt gondolná az olvasó, hogy a tiszta grendel akkor már nem is található meg és eléggé elkopott az évek során. Mi is azt hittük, de, ahogy telt az idő. Rá kellett jönnünk, hogy a grendel genetika falja fel az emberét, bármennyire is sokfelé szaporodott el a faj, egyre inkább visszaalakulnak a tiszta lényekké, melyek amúgy a démon egyik változata. Csak sokkal mélyebb, értelmesebb, de nem erősebb. A grendel erő ellenfele a démon, de amúgy békésen élnek.
A hierarchia aljára kerültem, mikor beléptem, de évek alatt szépen egyre magasabb fokokra léptem, míg az 1900-as években New York legerősebbe lettem és ezt a pozíciót erősen tartottam.
Lányom anyját a '90-es években ismertem meg, rögtön beleszerettem, sose imádtam annyira azt a nőt. Egyszerűen elvarázsolt, az ujja köré csavart. Boldogan teltek az éveink, azt hittem én vagyok a legboldogabb ember. Még a kezét is megkértem, emlékszem arra a verőfényes napra, de nem mondott igent, kicsit a szívem elszomorodott ettől, de nem is akart elhagyni. Innentől kezdve valahogy megromlott a kapcsolatunk. Reméltem, hogy újra fel fog lángolni, de egy nap arra ébredtem, hogy a szeretett nő eltűnt, egy levelet se hagyott hátra. Semmit se... Próbáltam keresni, de nem találtam, mintha a föld felszínéről is eltűnt volna. Nem tudom mi történhetett vele... De rá egy évre kaptam tőle egy levelet...

"Szerelmem!
Sajnálom, hogy ott hagytalak, csak úgy, bármi szó nélkül! De féltem és nem bírtam elviselni a boldog szerelmedet, egyszerűen nem tudtam viszonozni és egyre jobban fájt, hogy nem tudom visszaadni az érzéseidet. Ezért mondtam nemet az eljegyzésedre... Bocsáss meg nekem, én borzalmas vagyok. Beleszerettem egy másik emberbe, téged pedig elhagytalak... De nem tehettem mást... Féltem... Remélem egy napon meg fogsz érteni... Egy napon...
Szerető Emmád!"

 De nehezen épültem fel a hiányából, emlékszem még a napokra, mikor nem csináltam semmit se, csak otthon ültem, vagy csak az erdőben sétáltam fel és alá... Elmúltak azok a napok és orvos lettem. Rájöttem, hogy ebből nagyon is tudok profitálni, meg élveztem is a munkát, noha a legrosszabb eseteket azért mágikusan oldottam meg, de ezt az embereknek nem kell tudniuk. 

*Egy nap* Csörrent a telefonom, egy ismeretlen hívás volt. Nem is értettem ki akar zavarni. Felvettem persze és ekkor fordult meg az életem. Egy lány beszélt benne, aki azt vallotta, hogy én vagyok az apja... Teljesen megdöbbentem, nem is akartam elhinni. Ez lett volna a levél utalása, hogy várandós volt. Az nap nem is tudtam aludni, egész éjszaka kattogott az agyam. Miért csak most? Miért 16 év után értettem meg?
Nem sokkal később találkoztunk is.
Jól emlékszem, mikor megláttam. Vörös hajzuhatagát, mely gyönyörűen keretezte arcát és zöld szemeit, melyeket tőlem örökölt. Vékony alakját és játékos mosolyát, melyben egy állandó aggodalom vegyült. Akkor meg is éreztem, hogy egy grendel. Büszkeséggel töltött el, hogy lett egy lányom. Azt sajnáltam igazán, hogy 16 évig nem tettem érte semmi. Be akartam pótolni az időt... Rengeteget beszélgettünk, és rájöttem, hogy ő Emma és az én reinkarnációm, abszolút lehetett látni a hasonlóságokat. Miért ment el tőlem Emma? Akkor már terhes volt, vagy megtudta és megijedt? Továbbra is megjelenek ezek a kérdések a fejembe, de tudom, hogy sose fogok választ kapni rá. 
A boldog pillanat, maikor Julia igent mondott, arra, hogy velem jöjjön. Alig vártam, hogy az időt együtt tudjuk tölteni. Elhozta a barátját is, egy démont, először nem volt rokonszenves, de nagyon illet Juliához, ellentétesen kiegészítették egymást. És nem tudom, hogy tudták-e de nagyon szeretik is egymást, ez minden mozdulatukban látszik.
Elküldtem egy edzésre, mivel mindenképp azt akartam, hogy a Grendel lénye is olyan legyen, mint az enyém. Várakozásaimat felül múlta. A csapat azt mondta nekem, hogy kivételesen ügyes és gyorsan tanul. Főképp az akaratát dicsérték, napok alatt rengeteget fejlődött, még Hiroto is megdicsérte...
Ekkor jött a katasztrófa... A barátja rosszul lett, és mire hazaértem, addigra Julia is elfordult tőlem. Nem mesélt, csak teljesen begubózódott. Napok alatt vettem észre, hogy az amit teremtettem, foszlik szét. Lehámozódott róla az erő és egy megtört lelket láttam. Megsoványodott, nem is evett, csak Alex mellett volt. Kellett egy kis idő, míg annyira fel lehetett rázni, hogy kutasson. Azt hittem ezzel megint erős lesz, de még inkább csavarodott be, valamilyen őrület kezdett megjelenni. Nem járt edzésre, a kevés alvás, ami volt az is eltűnt. Egyre karikásabbak lettek a szemei, borzalmas volt nézni. Én is a maradék erőmet és időmet azzal töltöttem, hogy segítek, de semmilyen ötletet nem találtam. Őt se tudtam megkérni semmire se...
Váratlanságra behívtak egy balesethez, ahol egy kislányt ütöttek el, nem akartam menni, de most belegondolva jobban tettem. Ekkor ismertem meg a húgát. Első látásra valahogy ismerősnek tűnt, de csak sokadik ránézésre tudtam megmondani, hogy ő Victoria, Julia húga... Amikor vittem haza őt is, akkor esett le, hogy hány éves is... Julia azt mondta, hogy 14 körül van, de sokkal idősebbnek tűnt, ahogy ránéztem... Rosszul esett, Emmát véltem felismerni benne. Tudtam, hogy ő volt utánam a következő gyermek, ő is egy volt, akiért nem jött vissza hozzám már...Nem akartam belegondolni, de muszáj volt.
Otthon meg Julia teljesen kiakadt, nem akarta felismerni. Teljesen megőrült. Borzasztó volt, valahol a lelkem összetört, hogy a lányom.. Az én lányom ennyire kiforduljon önmagából és én nem tudtam mit tenni.  Bárcsak itt lenne Emma, ő tudná, hogy mit kell cselekedni, ő vissza tudná hozni mellém. Pedig olyan jóra való lányka, és még hasonlít is rám, főképp a szemeiben...

2015. április 4., szombat

78. fejezet - Őrület kezdete

Hello!

Meghoztam a következőt is, na hogy tetszik? Véleményeket szívesen várunk.
Szünet? Nekem nagyon jó, hogy van, végre kipihentem magamat, meg volt a nagytakarítás, azóta vendégek és hasonlók vannak. Kár, hogy nem elég hosszú...
Húsvétot várjátok? Kikhez megy a nyuszi és sok locsoló? :)

Jó olvasást! :)

Julia:

Másnap reggel úgy pattantam ki az ágyból, mintha üldöznének. Fél pillanat se telt bele és már a laborban rostokoltam. Alex ugyanúgy aludt, mint eddig. De most már szemei alatt karikák jelentek meg, arca kezdett beesni, kezei is vékonyodtak. Olyan volt, mintha valami belülről enné...
- Drágám! - lépett be Dalton. - Sürgős esettel behívtak, úgyhogy vigyázz a házra. - búcsúzott el tőlem, nagyban bólogattam, hogy értem, de mire kiment a szobából addigra újra a műszerekre néztem. Sóhajtva néztem őket, de semmi ötlet, semmi nem szállt meg. Tétlenségemben leültem az ágy mellé.
- Hogy vagy? - kérdeztem meg. Minden nap szoktam hozzá beszélni, ez is annak a jele volt, hogy kezdtem becsavarodni, de nem érdekelt, reméltem, hogy egyszer felébred a hangomra, kedvesen kinyitja a szemét, rám mosolyog, felül és magához ölel. Bármennyire is vártam, nem történt meg.
Nem tudom, hogy veletek történt-e már, hogy ilyen helyzetbe kerültetek, de remélem sose fogtok. Borzalmas, ahogy valahol a lelkedben te is kezdesz semmivé lenni, valami meghal benned... És már a boldog pillanatok is átalakulnak boldogtalanná. A hiányt nem lehet csak úgy leküzdeni, de erősnek kell lenni, mert ha egyszer meginogsz, akkor 10-szer annyi idő, míg újra stabilan tudsz állni.
Órámra néztem. - A fene! - jutott eszembe az edzés és már futottam is ki a folyosóra, magamra kaptam egy kabátot és a táskámat, majd futottam le a lépcsőn, bezártam az épületet és szaladtam tovább.
- Bocs! - dobtam le a cuccomat, hogy gyorsan átöltözzek valami könnyebb ruhába.
- Késtél! - fordult felém Ineas.
- Tudom! Csak elfelejtettem... - lihegtem.
- Kislány, ne hogy azt hidd, hogy nincs ennél jobb dolgunk! - mondta ki Wolec.
- Tudom, tudom. - dobtam le a cipőmet. Elővettem két fáslit és erősen megszorítottam a kezeimen. 

Hajamat egy lófarokba fogtam össze. - Kezdhetjük! - álltam eléjük. Mind a négyen rám néztek, majd össze. Már most éreztem, hogy fájni fog az egész...
De senki se állt ki elém, hanem négyen léptek előre. Teljesen elsápadtam, a vér is kifutott az ereimből.
- Nem tennénk ezt... - kezd bele Samantha.
- De mostanság nem jöttél... - folytatja Wolec. Nagyon zavaró, hogy egymás szájából folytatják a mondatot.
- Meg ma késtél is... - Ineas.
- És kifutunk az időből! - fejezte be Hiroto. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. A vérem lüktetni kezdett, remegtem, kezeimet leeresztettem.
- Ne már! - néztem rájuk. Kétségbeesés futott át rajtam. Képtelen lennék most legyőzni őket, fáradt vagyok, a gondolataim teljesen máshol járnak. Miért most kell ez?
Felmutattam az ujjamat, hogy időt kérjek és összeszedjem magamat. Nem szabad meghátrálnom, hisz Dalton Blackburn lánya vagyok! Nem szabad! Nem most, légy erős! szónokoltam magamnak. Nagy levegővel feléjük néztem, meg se várva őket, tudtam, hogy nekem kell támadnom, hogy nyerjek. A tudatom megnyitottam, nyeltem mindent, bővültem éreztem a testük alakját, a gondolataik örvényét, a tárgyak kisugárzását, a beömlő fény irányát, az anyagok felületének egyenetlenségét.
Két lépéssel közéjük léptem, majd ütöttem, az elsőt elvétettem, de a második valakit telibe talált. lehunytam a szemeimet, gondolataimat szabadjára engedtem, vártam, hogy visszatámadjanak, de hirtelen csöndesség áradt szét bennem, testem magától kezdett mozogni. Nem is nagyon fogtam fel, de mikor nem tudom hányadik ütés talált, kezdtem józanodni. Harcoltunk és harcoltunk. Csapatban dolgoztak, nagyon is, és ez nekem nem volt meg. Rengeteg irányba kellett figyelnem. Ineas próbálta felfogni a mentális támadást, Samantha pedig egyre közelebb került. Wolec hátulról próbált, míg Hiroto, ahogy ért, neki voltak a legrosszabb húzásai.
A harag kezdett felülkerekedni rajtam, ezzel elvesztettem a valós létem, kezdtek legyűrni. Egyre inkább alul maradtam.
Egy ütést éreztem meg a nyakam alatt, fuldokolni kezdtem, erre leengedtem minden védelmemet.
- Nem! - ordítottam fel, felrepedt a bőröm és átalakultam. Ezt szerintem már várták és ők is átváltoztak. Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is hasonlítunk, teljesen eltérünk... Mindenkiből sugárzott valami és a felkaron tetoválás díszelgett, ami nekem nem volt. Mint egy vadállat, estem nekik, karmoltam, rúgtam, püföltem mindent.  Valaki elkapott és nekiestem a falnak, a homlokom felrepedt és fekete vér kezdett ömleni, de lassan vissza is hegedt.
- Soha! - kiáltottam teli torokból, mikor leakartak gyűrni újra. Felálltam, behunytam a szemeimet és vártam, hogy az előbbi csöndesség elárasszon. Nem kellett koncentrálnom meg semmi, igazán lazítanom kellett. Egyet léptem előre, lendült a lábam, majd mentális ütést intéztem valaki ellen, utána kezeim lendültek. Nem fájt semmi, egyre inkább engedtem, hogy folyjon át rajtam minden. A csönd jót tett nekem. Pár pillanattal később megéreztem, hogy elkapják a karjaim. Kinyitottam a szemeimet és rádöbbentem, hogy döntetlent játszottunk. A földön nyöszörgött Samantha, Hiroto szorította le a karjaim, míg a combjaimmal fojtogattam Wolecet. Mentálisan térdelt Ineas. Azonnal elengedtem őket, ahogy ők is engemet. Eltávolodtunk, alakom visszaalakult, megéreztem, hogy sajog mindenem, a számban vas ízt éreztem meg, lüktetett a halántékom és rendkívül sajgott a bal térdem.
- Azta! - jelentette ki Ineas.
- Ez már valami! - jegyezte meg Hiroto, én pedig fáradtan hátradőltem a falnak.
- Kösz! - nyögtem ki...
- Új edzéstervet alakítunk ki, mára pedig ennyi. - felelte Wolec és titokzatosan összenézett a többiekkel. Ami nem nagyon tetszett, főképp, ahogy Samantha vizslatott, egyszerűen úgy tűnt, mintha egy szörnyeteget figyelne, azzal az undorodott arcával. Noha valahol lehet igaza is volt.
Felkaptam a táskámat és lazán elhagytam a termet, nem érdekelt, hogy mit fognak mondani a civilek, úgyis közel van a lakás.
Mire felértem, addigra már jobban éreztem, hogy hol és mennyire fáj.Bementem a konyhába és elővettem pár jégzacskót. Leültem és magamra rakosgattam. Nyugtatóan hűtött le.
*Ring, Ring* Csörrent meg a telefonom.
- Hallo! - szóltam bele.
- Hercegnőm! - üdvözölt Delta, azonnal figyelni kezdtem.
- Megtudtál valamit? - kérdeztem izgatottan.
- Igen, úgyhogy még ma tudok jönni. Cím?
Majdnem ujjongni kezdtem, azonnal elmondtam, hogy hol is lakok, majd le is csaptam a telefont. Csak este felé fog megjönni, de repestem, hogy valami erősebb reményfoszlány megjelent.
Boldogan trappoltam be a laborba.
- Képzeld, nem sokára felkelhetsz! - meséltem Alexnak, aki ugyanúgy feküdt tovább. Mindazonáltal persze erre se kelt fel... Mit is vártam...? Hirtelen pityegni kezdett az egyik monitor, gyorsan rálestem, a vérnyomás váratlanul 20 értéket csökkent, sőt egyre inkább ment le. Nem tudtam mit kezdeni, pánikolni kezdtem, hogy mi történhet.
- Ne most, már majdnem megmenthetünk.. - kalapált a szívem. Miközben neki most már a pulzus száma is csökkenni kezdett. A szíve kezdett lassulni, elsápadtam. Azonnal az asztalnál teremtem, elővettem a defiblirátort, bedugtam a konnektorba az egyik végét és feltéptem Alex ingét, mellkasára helyeztem, erősen rászorítottam. Közben már a könnyekkel küzdöttem.
- Nem teheted ezt! - kiabáltam és megnyomtam a gombot. Erős kisülés keletkezett, a test megmerevedett, de gép egyre pityegett. Újra nyomtam a gombot, mire újabb csapás, ennek hatására a földre kerültem. Villámgyorsan felnéztem, hogy történt valami, megnyugodhattam, mivel visszaállt a normálisra az érték.
Sírógörccsel küzdve ültem az ágy mellett. Mozdulni se bírtam, egyszerűen kezdett kikészíteni az egész. Mi fog történni, Hogy fogom elviselni? Mennyi fájdalom fog még érni és mennyit okozok én? Hiszen tudtam, hogy Dalton boldogtalan, pedig próbál segíteni, de még előtte se vagyok képes erős maradni.
*Kopp, Kopp* Törte meg a csöndet egy hang. Majd belépett apám.
- Julia? - nézett körbe.
- Itt! - nyújtottam fel a karom, odasétált mellém és lassan talpra állított.
- Mi történt? - kérdezte meg, én pedig zavarosan elmagyaráztam.
- Semmi gond, minden rendben van! - húzott magához és ölelt meg. Jól esett, valamelyest erőt öntött belém. - Hoztam neked valamit! - suttogta a fülembe,  majd az ajtóhoz kísért és kinyitotta, hogy lássam a vendégeinket. Egy vörös hajú srác volt, erős kávéillattal, melyből rögtön tudtam, hogy egy vámpírral van dolgom. Egy grimasz telt csak tőlem. Nem voltam a vámpírok barátja, a Cullen család kivétel, de a többi távolodjon tőlem el, amennyire csak tud.
A másik személy egy lány volt. olyan 18 évesnek tűnt, magas, majdnem egyen magas volt velem. Haja fekete, szemei pedig kéken sziporkáztak. A húgom mimikáját fedeztem fel benne, de nem akartam elhinni, hogy kik ők.
- Kik ezek? - tettem fel a kérdést. A lány szeme elkerekedett.
- Dean vagyok! - mutatkozott be a vámpír.
- Egy vámpír... - húztam el a számat, tudtára adva, hogy nem örülök, hogy itt van. Egy merev tekintetet kaptam válaszul, melyre csak vállat vontam, úgy se ő érdekel.
- Ő Vicky, a húgod! - törte meg a kínos feszengést az apám.
- Nem... - motyogtam. - Ő nem lehet... -ráztam egyre hevesebben a fejemet. A lány szemeiben fájdalom sugárzott ki, lehajtotta a fejét.
- Neem... - mondtam magamnak. - Kizárt! - ismételtem meg újra. - Ő elment.. Itt hagyott... Minek jönne vissza? - tettem fel szarkasztikusan a kérdést, és el is kezdtem rajta nevetni. - Sose jönne vissza... Örült, hogy végre elhagyott! - őrjöngtem, igen.

 Ez volt az a pont, ahol darabokra szakadtam, ahol már nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóság és mi nem. Egybefolyt az álom világ, sokszor képzeltem, hogy Victoria visszajön hozzám, de tudtam, hogy nem fog. - Másrészt... 14 éves... nem egy ilyen ... - mutattam.
*Csatt* Éreztem meg a pofont az arcomon. Erősen csípett meg, roppant váratlanul ért... de elég erős volt ahhoz, hogy egyensúlyomból kidőljek és a földre essek. Égett a bőröm, ahol megéreztem az érintést, a hideget, a jéghideget... Rögtön tudtam, hogy ki volt az!